-          Na, légyszi már, Karl! – kérleltem nevelőapámat – Hadd vigyem el a kocsidat!

-          Még egy hónapja sincs meg a jogsid. Az első fára felkenődnél.

Aha, persze. A vizsgáztató tanárom el mert mellettem aludni, és nem lett semmi baj. De az észérvek ezen a nácin nem használnak. Ennyire ismerem. Viszont tudom a gyengéjét.

-          Ígérem, vigyáznék rá! – bújtam hozzá, mint egy kismacska.

-          H-hé Gabi! – lepődött meg.

Szexuálisan annyira konzervatív, mint a nagyim. Rögtön sokkot kap, ha egy fiatal fiú kikezd vele. Fiatal… 19 vagyok. De néztek már többnek. Karllal szemben nekem erőteljes vonásaim, idősítő, szürés szemeim voltak, amellett gyakran lejártam edzőterembe. Most is oda mentem volna, de tömegközlekedéssel nem értem volna oda a megbeszélt időpontban.

Szóval annyira zavarba hoztam, hogy simán kikaptam a zsebéből a slusszkulcsot.

-          Kösz! – aztán gyorsan elhúztam, mielőtt magához tért volna.

Két tekintetben hasonlítottam a nőkre: egyszerre többfelé is képes voltam figyelni, és vonzottak a férfiak. De a nők többsége sem hagyott hidegen.

Másfél órás kemény edzés után hazavittem egy haveromat, majd hazafelé tartottam. A tag valami sötét részén lakott a városnak. Olyan sok, és kicsi utca volt, hogy eltévedtem. De hát mire való a GPS? Karl a kesztyűtartóban tartja… vagy nem. Ja, múltkor a hátsó ülésre rakta. Hátra pillantottam vezetés közben. Láttam, az eszköz lecsúszott. Utána nyúltam.

Megvolt! De… basszus! Egy gyerek! Gyorsan! Fék! Kormány elhúz! Huh. Ez meleg volt. Kis híján elütöttem. Ezt a manővert többet nem ismétlem meg. De azért lehet, hogy elsodortam a kölyköt.

Miután megállt a kocsi, kiszálltam, hogy megnézzem, jól volt-e a srác.

Aztakurva! Idősebb, mint amilyennek gondoltam. Távolról kisiskolásnak néztem a maga 160 körüli magasságával. De most, hogy megnéztem, már gimnáziumi elsős-másodikos körül lehet. De hihetetlenül aranyos arca van, rohadna meg. Hű, mérges a drága. De még ez is jól áll neki.

Annyira belefeledkeztem a bámulásába, hogy kis késéssel kérdeztem csak meg tőle:

-          Jól vagy? – tudom, nem kellett volna még ki is nevetnem az aranyos gúnyt az arcán, mert jogos volt, de mit tegyek?

-          Nem.

Kis híján el is röhögtem magam. De inkább fölsegítettem.

-          Kössz. Bár nem hiszem hogy meg kéne köszönnöm, hisz miattad kötöttem ki a földön – morogta.

És igaza is volt, de erről nem fogok ódákat zengeni. Majd ha jól megkeféltem. Még az a két szép szeme sem ér fel egy alapos dugással.

-          Én is örvendek a szerencsének. – mondom, hogy azért ne álljak ott, mint egy kuka, de ne is ismerjem el, hogy igaza volt.

Azért mit ne mondjak, ő is alaposan megnézett magának. Én persze meg nem említettem, nehogy zavarában ne legeltesse annyit rajtam a szemét annyit, mint tervezte.

-          Ja, én is.

Oké, elég volt a morcos szőkéből, nevettessük meg egy kicsit valamivel. De mivel?

-          Mondd csak, mióta van neked jogosítványod? Hol osztogatják?

-          Ott, abban a sikátorban - mutattam el egy irányba. - Elég olcsón adják, én fél fej káposztáért megkaptam.

Valamit veszített itt a morcosságából. Alakul ez.

-           Ennek örülök, akkor mindjárt megyek, és kérek egyet én is.

-          Tedd azt. – mondtam, aztán csak úgy magam elé mondtam, mikor már elindult a josijáért - A gyalogos a legrosszabb állatfaj az utcán.

Hoppá. Visszafordult. Lehet, hallotta, mit mondtam. Próbáltam meggyőzően vigyorogni.

-          Parancsolsz?

-          Áh, nem, csak javasoltam, hogy menj oda, mert ennél olcsóbban sehol nem kapsz jogsit. Eszem ágában sem lett volna neked parancsolgatni. – pedig de.

-          Nem úgy értettem. Mi van a gyalogosokkal?

-          Mindig a legrosszabbkor vannak a legrosszabb helyen. Például ki gondolná, hogy egy ilyen kihalt utca járdájáról egyszercsak előugrik egy fiatal gimnazista?

-          Épp erre volt dolgom. Bocs, hogy élek. – ment volna, de én még utána ordibáltam.

-          Hé! Ha gondolod, elviszlek. Adj meg valami hozzátok közeli címet.

Tudtam, ha a lakáscímét kérdezném, nem mondaná meg. Én se mondanám meg neki. Még.

-          Kösz. – szállt be mellém az anyósülésbe, majd bediktált valami címet.

Ismertem azt a környéket, úgyhogy miután kiértünk a főútra, már magam is eltaláltam oda. Kis koromban mindig arra járt egy vándorcirkusz tavasz elején. Mindig kijártunk oda a haverommal.

-          Mit kell neked mondanom, hogy elmosolyodj? – néztem rá féloldalasan, hogy azért az előttem haladó forgalmat is lássam.

Egy halvány mosolyt erre megeresztett. Jó lett volna sokáig nézni, de egyrészt abbahagyta, másrészt zöldre váltott a lámpa.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.