Amerikából jöttem, híres mesterségem címere...

- Megvagy! - nyomtam a pisztolyom csövét az előttem álló tarkójához, miközben édesen mosolyogtam.

- H-Hé, figyu, b-beszéljük meg! - remegett a hangja, miközben óvatosan hátrafordult.

- Ne próbálkozz! - nevettem, és meghúztam a ravaszt.

...bé. Mint bérgyilkos. Lenéztem az élettelen testre. Persze, hogy meghalt. Mit vártatok? Nem vagyok jótevő kisangyal, hiába nézek ki úgy. Százhatvanöt centi körüli a magasságom, a hajam platinaszőke, a szemem pedig sötétkék. Vicces. Senki sem gondolná, hogy gyilkolok. Jó az imagem.

Kiveszek egy kendőt a zsebemből, és megtörlöm a pisztoly csövét, mert véres lett, aztán leveszem a hátamról a hátizsákot, magamról pedig az amúgy hófehér, most véres ingem. Előveszek a táskámból egy másik fölsőt, majd a használtat, a pisztolyt és a kendőt is belegyűröm. Tiszta sor. Rövidujjú póló és hátizsák. Olyan vagyok, mint az itteni diákok. Teljesen átlagos. Igaz, hogy tizenhét éves vagyok, kinézetre olyan, mint egy maximum nyolcadikos az itteni suliból. Itteni? Jó messze van az iskola. Per pillanat egy sikátorban vagyunk.

Na mind egy. Belerúgok egyet a hullába, majd tovább is állok. Út közben csörögni kezd a mobilom. Felveszem.

- Mondjad! - kiáltok bele.

- Mikor szoksz már le a mobilba való ordításról? - morog valaki a vonal túlsó végén.

- Hali, főnök! - vigyorgok, mint egy hülyegyerek.

- Kuss! - erre a kiáltásra kicsit arrébb tartottam a telefont a fülemtől.

- És miújság? - veszek vissza a hangerőből.

- Ezt én kérdezem. Kész van?

- Hát mit vár tőlem? - kérdezek vissza felháborodottan. - Alap, hogy kész van!

- Helyes. Nem csalódtam benned. Megvannak a fényképek?

- Fényképek?

Villámként csap belém a felismerés, meg is állok. Fényképek? Ja! Ja, a fényképek! Ú, basszameg...

- Azt ne mondd, hogy otthagytad?! - förmed rám a férfi.

- N-Nos é-én igazából neem hagytam ott, csak... csak...

- Otthagytad.

- Neeem! Csak...

- Csak?

- Megőrzésre a hullára bíztam. De tényleg csak megőrzésre! Már megyek is, és visszaveszem tőle, ha nagyságos úrnak ily nagy szüksége van rá!

- Idióta! - morog a főnök, és kinyomja a telefont.

Sóhajtok egyet, és elrakom a mobilt, aztán beletörődve sorsomba elkezdek visszafelé slattyogni a sikátorba. Megállok a holttest előtt, kiveszek egy gumikesztyűt a hátizsákomból, ráhúzom a kezembe, majd matatni kezdek a férfi zsebeiben. Meg is találom a tárcáját. Valóban, ahogy a főnök mondta, tele van tinédzser lányok képeivel. Füttyentek egyet. Ejha, nem semmi húsok ezek! Már értem, miért ilyen fontos ez az öregnek. Legyen mire rejszolni. Humoros a vén róka...

Elvigyorodok erre a gondolatra, majd szépen zsebrevágom a képeket, a pénztárcát pedig visszarakom a hulla zsebébe, pontosan úgy, ahogyan volt, mielőtt én elvettem. Leveszem a gumikesztyűt, és elindulok visszafelé. Megint. Hamarosan kiérek a főútra. Mármint... Hehe... Főút. Ez itt nem Amerika. Ez Németország, annak is egy eldugott része. Egy kis porfészek... Legalább is az én szememben az. Itt többnyire csak keskeny utak vannak, feltéve ha le vannak betonozva. A házak vagy nagyon kicsik, vagy lakótelepek, amikhez hozzátartozik az elmaradhatatlan sikátor-élmény. Bevallom, ez többnyire kapóra jön, mint például a mostani megbízásomnál. Ennek ellenére viszont utálom ezt az országot, akárcsak a lakóit. Remélem nem kell sokáig ittmaradnom, mert ha igen, akkor én...

- A jó élet! - szépen seggre huppantam.

Épp az imént száguldott el pár miliméterre előttem egy piros, SX4-es Suzuki. Nekem is sok eszem van, hogy ilyesmire figyelek, mikor majdnem elgázolnak! Jó, hogy nem ütött el! Mi van ennek az agya helyén? Káposzta?!

Nagy mérgelődésem ellenére a kocsi szépen lelassít, majd megáll. Egy srác száll ki belőle, és felém néz. Mit bámulsz, egyelekmeg? Gyere és segíts!

Közelebb jön hozzám, aztán egy darabig nézeget.

- Jól vagy? - kérdi vigyorogva.

- Nem.

Odanyújtja a kezét, és felsegít a földről. Na végre!

- Kössz. Bár nem hiszem hogy meg kéne köszönnöm, hisz miattad kötöttem ki a földön - morgok egy darabig.

- Én is örvendek a szerencsének - még mindig vigyorog.

Jobban szemügyre veszem. Hozzám képest körülbelül egy fejjel magasabb, amiért átkozom is anyámat, mert mindig ezért cikiztek az idősebbek. Barna haja, és szürkéskék szemei vannak. Arcán még mindig ott ül az a vigyor, de meg kell mondjam, jól áll neki... N-na jó! Visszatérve rá... Hosszúujjú, testhezálló pólót visel, ami engedi látni az izmait. Kidolgozott krapek, az egyszer biztos! Kíváncsi lennék, most is edzőteremből jön-e...

- Ja, én is - mondom kis fáziskéséssel.

Felkapom a hátizsákomat a földről. Kellemetlen lenne, ha esetleg kiesik belőle valami. Mondjuk a pisztolyom...

- Mondd csak, mióta van neked jogosítványod? Hol osztogatják? - kérdem aztán, szúrós pillantással.

- Ott, abban a sikátorban - mutat el egy irányba. - Elég olcsón adják, én fél fej káposztáért megkaptam.

- Ennek örülök, akkor mindjárt megyek, és kérek egyet én is.

Legalább a poént érti. Vagyis... H-hát nagyon remélem, hogy poén, és nem tapintottam rá a lényegre.

- Tedd azt. A gyalogos a legrosszabb állatfaj az utcán.

Szemöldökfelvonva nézek rá, és ő most is, mint eddig, ugyan úgy vigyorog. Ha most azonnal nem törli le ezt az arckifejezést a képéről, akkor én... Akkor mi? Ajj, Damien, nyugodj már le, te nem vagy ilyen. Dehát érthető, nem?! Majdnem elgázolt! Mikor volt az már? Csak indokot keresek.

- Parancsolsz? - kérdem aztán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.