Egek, ez de gáz volt! Nem akartam, hogy megtudja, ilyen képek vannak nálam. Most mit gondol rólam? Biztos nem hitte el. Legalább is nem teljesen. Jaj, Damien, mekkora gyökér vagy!

Sóhajtottam egyet, amint sétáltam visszafelé. Akkor megláttam messziről egy férfit, aki a táskámat nézegeti. Kikerekedett a szemem, zsebrevágtam a képeket, és el kezdtem rohanni a krapek felé. Ez felvette a táskámat!

- Hé! Azt most tegye le! Az az enyém!

A férfi rám nézett, és elvigyorodott.

- Öregem, nyugodj már meg. A fényképek?

Odaértem, és megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Jó, szóval nem kell féltenem a titkom, ő az a strici, akit kerestem.

- Megvannak. Azt visszakaphatom? - mutatok a táskára.

- Ja, persze, bocs, gondoltam, hogy a tiéd, nem akartam, hogy más találja meg.

- Ez esetben köszönöm - visszavettek a hátizsákomat, megölelgettem, megpuszilgattam.

- Nos?

- Szerintem nem az út közepén kéne...

Beljebb mentünk, a hotel mögé, ahol aztán a kezébe nyomtam a képeket. Megnézegette, megszámolta őket, majd bólintott egyet, és zsebrevágta azokat.

- Csak ennyi volt? - kérdezte aztán.

- Tudtommal ja.

- Helyes - vigyorodott el megint.

Mindketten bólintottunk egyet, ami nálunk, bérgyilkosoknál a köszönést jelentette, majd hátat fordítottunk egymásnak, és ki-ki ment a dolgára.

Ahogy sétálgattam az ideiglenes lakásom felé, ismét megcsörrent a telefonom. Most nem siettem a felvételével. Imádom a csengőhangom, a mostani kedvenc számom. Skillet... Haha, ez végképp nem megy a stílusomhoz. De azt hiszem ennél csak a Barbie Girl lenne meghökkentőbb. A'sszem, ha az lenne a csengőhangom, villám gyorsasággal kapnám fel a mobilt, nehogy valaki meghallja a zsebemből kiáramló zenét.

Végül még is a kezembe vettem a zenélő kis kütyüt. Rejtett szám. Basszameg, ez a főnök! Őt nem várathatom!

- Igen? - kaptam fel gyorsan.

- Mi tartott ennyi ideig, te szerencsétlen? - igen, ő volt, és úgy morgott rám, mint eddig egyszer sem.

- Akadt egy kis gond. De megoldottam! Damien mindent megold! - válaszoltam.

- Ajánlom is - aztán kicsit megenyhült a hangja. - Damien. Te vagy a legjobb emberem. Viszont ha te ilyen nemtörődöm és gyerekes vagy, mit várjak a többiektől?

- Sajnálom, nem fog többet előfordulni. A munka az első - hajtottam le a fejem, és a hangerőből is visszavettem.

- Ez a beszéd! Remélem már úton vannak a képek!

- Persze, odaadtam a főnök stri... másik emberének, ahogy a főnök mondta, hogy csináljam.

- Jó.

- Meg szabad kérdeznem, hogy mit akar uraságod azokkal a képekkel?

- Nem.

Azzal a tömör válasszal egyetemben ki is nyomta a telefont. Kedved jelleme van a főnöknek, mi tagadás. Többször találkoztam vele már élőben is, mióta Németországra jöttem. Állandóan utazok, országról országra, attól függ, hol nem köröznek még. Vicceltem! Igazából sehol sem köröznek. Sose kaptak rajta, vagy el. Nem túlzás ha azt mondom, de baromi jó vagyok! Csak ideküldött az előző főnököm, azt mondta, mesélt rólam ennek a német górénak, és lehetőséget lát bennem. De mire, basszus? Arra, hogy tinédzser prostik képeit lopjam el egy-egy negyvenes pasastól? Nyugi Damien. Amíg pénzt kapsz a melóért, és nem kapnak el a zsaruk, nincs miért morgolódni. Nagyobb karrierrt akarok! Maffiafőnököket fejbe puffantani, politikusokat zsarolni, rendőrőrsöket felrobbantani, úgy, hogy soha sem kapnak el! Szép álmok ezek. Egyszer majd megvalósítom őket.

Most viszont szépen hazaértem. Belépek a lakásba, és már is egy hófehér cica rohan felém. Leguggolok hozzá, hogy megsimogassam a fejét.

- Hiányoztam, Lucy? Ugye hiányoztam? Tudom hogy hiányoztam, ici-pici édi kiscicám!

Nem vagyok normális. De tényleg. Egy macskának gügyögök idétlenül mosolyogva, miközben az nyávog hozzám, mintha válaszolna. Kit érdekel? Egyedül lakok. A cicával. Ameddig őt nem zavarja, hogy hülye vagyok, addig másnak sem kell róla tudnia. Külsőre tök ép vagyok. Oké... Viszonylag.

Felállok, és beljebb sétálok a házban. Lucy a nyomomban van. Bemegyek a hálószobámba, a tázskát ledobom az ágyra, és leülök mellé. Kiszedem a pisztolyom, amit szépen elzárok az éjjeliszekrényem fiókjába, aztán előveszem a kendőt és az indet is. Sóhajtok egyet, amint a fehér ruhadarabra nézek.

- Többet ezt se veszem fel. Lucy, ma is tábortüzet rakunk az udvaron! - mosolygok a macskára.

Az, mintha értené, válaszképp nyávog egyet. Akkor ezt megbeszéltük. Az inget begyűröm az ágy alá, (csak ott ne hagyjam!) a kendőt pedig elviszem a fürdőbe. Engedek vizet a mosdókagylóba, öntök bele öblítőt és mosóport, aztán beleteszem a rongyot is, és ott kavargatom egy ideig. Nem a legjobb módszer a mosásra, de ez van. Egy kendő miatt csak nem nyomom be a mosógépet! Otthagyom a kagylóban, had ázzon, aztán kisétálok a nappaliba, ledobom magam a tévé elé, és keresek valami vicces műsort. Itt miért német minden adó? Ja, mert Németországban vagyok. Jó, pillanatnyi emlékezetkiesés, megesik. Na, bakis videók, jók lesznek azok. Azok viccesek. Szeretem a vicceket.

De vajon még is, mit akart a főnök azokkal a képekkel? És miért kell négy különböző ember a szállításukra? Ezek csak aktfotók pár tini prostiról... Nem értem...

Végül a tévé előtt aludtam el.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.