Örültem, hogy megemlítettem neki a mosolygós dolgot. Azóta le se lehet vakarni a szép kis pofijáról. Mondjuk akkor meghökkent, mikor elmondtam, hogy Gabi a becenevem.

Próba szerencse módon megkérdeztem, hogy lenne-e kedve még találkozni. Mikor időpontot kért, én pofátlanul rávágtam a mát. Végül a másnapban egyeztünk meg.

Már épp tövig nyomtam volna a gázt apám Suzukijában. Kíváncsi voltam, mennyit bír. De annál kíváncsibb voltam, mi volt a mellettem lévő ülésben, úgyhogy csak lassan indultam el. Aztán nem bírtam a kíváncsiságommal, odanyúltam. Valami papír vékonyságú valami. Felkapcsoltam a villanyt a kocsiban. Fényképek. Meztelen tinilányok fényképei. Karl… és még azt hittem, konzervatív meg szentfazék, mégis ilyen dolgokaon élvezkedik. Pfujj. Inkább vissza is dobtam, lekapcsoltam a lámpát,, majd kinyitottam az ablakot, hadd jöjjön be a friss levegő.

-          Gabi!  - hallottam meg.

A visszapillantóba nézve láttam is a személyt, aki a nevemet kiáltozta. Damien volt az. Azonnal megálltam. Egy ideig fújtatott. Láttam, ő sem szeretett futni túlságosan.

-          Hiányoztam?

-          Nem, csak az ülésen hagytam valamit.

A mellettem lévő ülésen csak a fényképek voltak. Szóval… nem Karlé? Kicsit megrendített. Megfogtam az adag képet, majd tömény undorral az arcomon odaadtam neki.

-          Csak nem ezeket keresed?

-          De igen. De… nem úgy van, ahogy gondolod!

-          Képzelem. – fordultam vissza a volánhoz.

-          A képek nem az enyémek! Tudom, nem ismerjük egymást semennyire, de higgy nekem!

Itt az ész semmit sem ér. Csak a szív dönthet. Szeretnék-e hinni neki vagy sem?

-          Rendben, hiszek neked. De tudod mit? Holnap délután három körül találkozunk itt a fagyizónál?

-          A Bohnenfieldre gondolsz? Azt már pár éve bezárták.

-          Várható volt. Egyszer minden jó dolog véget ér. – gondolkodtam el.

Egyszer egy kislány megkérdezte tőlem, hogy szerintem mi számít jónak és mi számít rossznak. Nem tudtam felelni. Most azt mondanám, hogy ami múlandó, az jó, míg az örök az rossz. Érdekes, hogy az emberek a véget egy rossz dolognak fogják fel.

-          És egy kávéhoz mit szólnál?

-          Jó, csak ne a SauCaféba. Úgy néz ki, mint egy disznóól.

A fiú bólogatott, nekem meg örült a májam. Egészen addig, míg Karl föl nem hívott. Csak ő csengett E-Nominéval.

-          Akkor holnap. – búcsúzott el tőlem a szőke.

Én fölvettem azt az átkozott készüléket.

-          Mondjad, Karl.

-          Figyelj, Gabi. – kezdte tök fölöslegesen, tudja, hogy sose figyelek oda arra, amit mond, még ha a lelkemre köti, akkor sem – Mikor érsz haza?

-          Negyed óra múlva. Mert?

-          El kellett mennem hazulról, megfejnéd, és megetetnéd Kirát?

-          Jajj már!

-          Örülj, hogy a trágyát nem neked kell kitakarítani.

-          Hurrá. Na cső.

Azzal letettem. Kira a tehenünk volt. Szerettem a friss tejet, csak megfejni nem szerettem a bocikát. Még jó, hogy ma nem ért rá Dami drága. Nem kétperces munka megfejni egy tehenet. Inkább lassabban vezettem, hogy később kelljen az ól közelébe mennem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.