Én hülye! Csak most jövök rá, nem beszéltük meg hol találkozzunk, csak azt, hol ne. Mi a lószart csináljak? Egy piros kocsi elég feltűnő lenne… csak Karl… Nehéz eset. Valami közeli helyen kéne keresni helyet, mint kitettem tegnap a drágát.

Karl valakivel éppen lent telefonált a nappaliban.

-          …Tudd ki fizet! – hallottam dühös hangját.

Aztán egy hosszabb szünet, mert gondoltam, a vonal túlsó felén folyt a beszéd.

-          Jó. Egy szabadnap. Csak egy!

Aztán lecsapta.

-          Na mi van, Karl? Ilyen szigorú főnök vagy? – kérdeztem tőle, mire kezembe nyomta a kocsikulcsait.

-          Nesze. Tudom, hogy úgyis ez kell.

Én elég hülyén nézhettem. Csak úgy odaadta a kulcsokat? Mi van? Valami rosszat hallottam meg, és így akar lefizetni, hátha elfelejtem?

-          Nem szoktál ilyen engedékeny lenni.

-          Tegnap óta egyetlen karcolás sincs rajta, a bocit meg megfejted, ahogy kértem. Szerintem megérdemled, hogy elvihesd. Egy lányért mész?

-          Hát nem megyek érte, mert még nem tudom, hol lakik. De kávézni megyünk.

-          Örülök, hogy találtál magadnak egy normális lányt, Gabi. Ha már biztos lábakon áll a kapcsolatotok, elhozhatnád ide vendégségbe, hogy mi is megismerhessük anyáddal.

Magamban jóízűt nevettem, gyakorlatilag gonosz mosolyra húztam a szám. Elképzeltem, milyen képet vágnának, ha bemutatnám nekik a cukipofa Damient.

-          Úgy lesz, erre mérget vehetsz!

Aztán leléptem. Most eszembe jutott, hogy ott a közelben van az a hely, ahová az első fiúmmal mentünk. Kellemes hely, és finom kávé. Tökéletes hely. Már csak azt reméltem, a kis szöszi is odatalál.

Leültem egy asztalhoz, és onnan nézelődtem. Egy pincer megkérdezte, kérek-e valamit, megmondtam neki, hogy egy haveromat várom. Az távozott, s én újra az utcák kémlelésébe keztem. Lehet, el se jön, mert nem voltam neki szimpatikus. Ki tudja? De azért én itt leszek. Még a számát sem kértem el, én nagyon idióta.

Itt nem volt olyan könnyű szőke embert keresni. Szinte minden második ember szőke volt. De az alacsony termite miatt mégis sikerült ráakadnom egyszercsak. Integetni kezdtem neki. Leült velem szemben.

-          Üdv - köszönt.

-          Hali!

Örültem, hogy sikerült idetalálnia, és hogy láthattam azt a párjanincs pofikát.

-          Tudod, mit nem beszéltünk meg tegnap? - támaszkodott az asztalra.

-          Hogy hol is találkozzunk.

Bólintott.

-          Pontosan. Amúgy miért pont ide jöttünk?

-          Miért ne? – kérdeztem vissza, mivel értelmesebb nem jutott eszembe – Amúgy is finom itt a kávé.

Egy ideig csak gyönyörködtem benne. Tényleg meg kéne húzni… Na tessék, ennyit ért a reggeli győzködésem önmagamat… De úgy tűnt, nem csak nekem tetszett

-          Tudod, milyen ártatlan ábrázattal nézel most?

Nem válaszolt, csak nézett tovább.

-          Ne haragudj, mondtál valamit? – tért magához az ámulatából.

-          Semmi érdekeset. – mosolyodtam el.

-          Na, mondd már meg! – ébredt fel benne a kíváncsiság.

-          Mondom, nem nagy dolgot.

-          De mostmár érdekel, hogy így titkolózol. Nem érdekel, milyen jelentéktelen dologról van szó.

-          Tudod mit? Csak azért sem. – ez nem tetszett neki.

-          Akkor maradj meg magadnak a titkoddal! – pattant fel.

Én is felpattantam, majd nem túl erősen megragadtam a karját, hogy ne tudjon megszökni.

-          Bocs, nem akartalak magamra haragítani. Csak úgy bámultál ki a fejedből… Ha annyira érdekel, annyit kérdeztem, mennyit szívtál. Gyere, ülj vissza.

Az megenyhült, s úgy tett. Én meg odaadtam neki a mobilomat.

-          Írd bele légyszi a számodat, hogyha megint elfelejtünk valamit megbeszélni, utólag tudjunk egyeztetni.

Bólintott, majd kezébe vette az eszközt, s pötyögni kezdett bele. Most vagy én vagyok nagyon perverz, vagy ő nagyon izgató jelenség, de nekem rögtön az jutott eszembe, hogy a farkamat vajon hogy fogná meg. Na jó, hagyjuk. Az csak egy telefon. És már vissza is kaptam. Azzal a lendülettel megcsörgettem Damient. A mobilja a fekete farmere zsebében kezdett el csörögni. Mondtam már, milyen jól állt rajta az a fekete nadrág?

-          Mostmár neked is megvan az én számom.

Bólintott.

-          Nagyon szótlan vagy, Damien. Bánt valami?

Oké, elég nyálasan hangozhatott, de inkább, mint hogy “Szívesen hallanám a hangod.”. Pedig tényleg szívesen hallgattam volna ahogy beszél. Tőle még egy női parfümreklám szövegét is végighallgattam volna. Tudom, beteg vagyok…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.