Nevetgélni kezdtem.

-       Tényleg így társalognék?

Heves bólogatásba kezdett.

- Persze ezzel nincs bajom, engem nem zavar, ha valaki keveset beszél, de azért mégis...

- Sajnálom - mosolyogtam rá. - Egy kicsit zavarban vagyok, ennyi az egész.

Ahogy rápillantottam, úgy láttam, mintha kicsit meglepődött volna.

-       Tényleg? - kérdezte, mire én bólintottam. - Akkor oldjuk fel egy kicsit a hangulatot!

Idétlenül vigyorgott rám, én pedig válaszként oldalra döntöttem a fejem és kissé értetlenül néztem rá.

-       Hogyan?

Nem válaszolt, felállt az asztaltól, a pulthoz ment, fizetett, aztán visszajött hozzám.

-       Elmegyünk sétálni? – vigyorgott.

-       Merre?

-       Hát… Erre-arra – vont vállat.

-       Oké, felőlem.

Felkeltem az asztaltól, és elindultunk kifelé a kávézóból. Mondanom sem kell, hogy nagyon örültem ennek a kis sétának, de igyekeztem nem hülyegyereket megszégyenítő módon kimutatni ezt.

-       Hát a kocsid? – néztem az autó felé, mire ő megvonta a vállát.

-       Erre felé papucsok laknak, meg sem fordulna a fejükben ellopni. Mellesleg nem fizetős a parkoló.

Kuncogtam egy kicsit, bár jogos volt, amit mondott.

*

Bejártuk az egész várost, de furcsa módon nem fáradtam el és nem untam, pedig nem szeretek sétálni. Úgy látszik, Gabi (a férfiasságom után) még a lábaimra is hatással van. Végül elérkeztünk egy eldugott parkhoz, amit meglepő módon az itt eltöltött két évem alatt még nem fedeztem fel. Nem versenyezhetek egy helyi lakossal… Vajon hány dolgot nem láttam még ezen a helyen? Á, meg is van, Gabiék lakását, azon belül is a drága hálószobáját. Mit meg nem adnék érte, ha tüzetesen megvizsgálhatnám az ágyát, és benne őt is… N-na jó, szóval vissza a történetre!

-       Ez mióta van itt? – néztem nagy szemekkel a park bejáratára.

-       Egy pár éve már biztosan. Mert?

-       Mert én ezt még nem láttam.

Erre a kijelentésemre elnevette magát.

-       Mert biztos nagyon elfoglalt vagy és nincs időd körülnézni.

-       Látod, az megeshet.

Beljebb sétáltunk és hamarosan le is telepedtünk egy padra. Szembefordultam Gabival, aki szintén így tett.

-       Mesélj valamit a hobbijaidról! Alig tudok rólad valamit. Hirtelen volt az a bizonyos találkozás… - mondta.

Ó, igen, azok a régi szép idők… vagyis az a szép tegnapi nap. Nem volt olyan régen, mikor kis híján elgázolt. Áldom is az eget a figyelmetlenségéért!

-       A… hobbijaim? – kérdeztem bizonytalanul, és a tarkómat vakartam.

Szép, kezdjek el beszélni arról, hogy imádom a munkám, ami a gyilkolás, szeretem a fegyvereimet tisztítgatni, a késeimet élesíteni, esetleg említsem meg azt is, hogy titokban ruhákat varrok a macskámnak?

-       Igen, azt mondtam – mosolygott rám.

Issstenem! A’sszem, ha még sokáig így mosolyogsz rám, te leszel a hobbim…

-       Nos, szeretek késeket gyűjteni és azokat élesítgetni, ezek mellett van pár pisztolyom és puskám is – soroltam fel egy szuszra.

-       Hé, hé, állj, elég – nevetett. – Mi vagy te? Valamiféle gyilkos?

Egy pillanatra megfagyott bennem a vér, majd, mikor rájöttem, hogy teljesen véletlenül és poénból tapintott a lényegre, én is elnevettem magamat.

-       Igen, pontosan. Ráadásul bérgyilkos.

Egy kis ideig együtt nevetgéltünk, majd rám nézett.

-       Vicces figura vagy, Damien, és ez tetszik.

Hál’ Istennek, poénnak vette az egészet. Ej, ha tudná, hogy az iménti volt életem talán legőszintébb vallomása… N-na, egy pillanat! Mit is mondott?

-       Tetszik? Mármint a humorom?

-       Is. Meg te is.

Elég hülye fejet vághattam, mert szélesen elvigyorodott. Jaj, csak ezt a vigyort ne, anyu, én mindent visszaszívok! A hobbim se leszel! Ez után a vigyor után biztosan nem, mivel úgy érzem, hogy nagyon fájni fog!

-       M-mármint hogy én? – nyögtem ki végre, mire ő bólintott.

-       Igen. Mindent meg fogsz ismételni?

Még mindig az, az arckifejezés ült az arcán, és egyre közelebb húzódott hozzám a padon. Hátrébb hajoltam volna, de valami belső erő megállított. El akartam tőle menni, de mégsem. Ahogy azokba a gyönyörű szemekbe néztem, mintha ledermedtem volna, mozdulni sem bírtam. Nem volt erőm. Belül abban reménykedtem, hogy még egy picit közelebb hajol hozzám, mert ha ő nem is, de én pár másodperc múlva tuti lesmárolom!

De nem tette. Nem akart közelebb jönni. Élvezte a reakcióimat, és azt hiszem látta rajtam, hogy mindennél jobban meg akarom csókolni. Ó, a fenébe is, legalább ez a sunyi vigyor ne ülne ott a képén! Iszonyúan idegesítő!

Jó, kész, én feladtam. Abban a minutumban fogtam magam, átkaroltam Gabi nyakát és lesmároltam.

Most mondjátok, hogy gyenge vagyok, de ti mit tettetek volna, ha ott áll (ül) előttetek egy tizenkilences, barna hajú, varázslatos szürkéskék szemekkel megáldott, izmos német srác, akinek ráadásul harapnivaló… úgy értem formás hátsója van?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.