Egek, ez de gáz volt! Nem akartam, hogy megtudja, ilyen képek vannak nálam. Most mit gondol rólam? Biztos nem hitte el. Legalább is nem teljesen. Jaj, Damien, mekkora gyökér vagy!

Sóhajtottam egyet, amint sétáltam visszafelé. Akkor megláttam messziről egy férfit, aki a táskámat nézegeti. Kikerekedett a szemem, zsebrevágtam a képeket, és el kezdtem rohanni a krapek felé. Ez felvette a táskámat!

- Hé! Azt most tegye le! Az az enyém!

A férfi rám nézett, és elvigyorodott.

- Öregem, nyugodj már meg. A fényképek?

Odaértem, és megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Jó, szóval nem kell féltenem a titkom, ő az a strici, akit kerestem.

- Megvannak. Azt visszakaphatom? - mutatok a táskára.

- Ja, persze, bocs, gondoltam, hogy a tiéd, nem akartam, hogy más találja meg.

- Ez esetben köszönöm - visszavettek a hátizsákomat, megölelgettem, megpuszilgattam.

- Nos?

- Szerintem nem az út közepén kéne...

Beljebb mentünk, a hotel mögé, ahol aztán a kezébe nyomtam a képeket. Megnézegette, megszámolta őket, majd bólintott egyet, és zsebrevágta azokat.

- Csak ennyi volt? - kérdezte aztán.

- Tudtommal ja.

- Helyes - vigyorodott el megint.

Mindketten bólintottunk egyet, ami nálunk, bérgyilkosoknál a köszönést jelentette, majd hátat fordítottunk egymásnak, és ki-ki ment a dolgára.

Ahogy sétálgattam az ideiglenes lakásom felé, ismét megcsörrent a telefonom. Most nem siettem a felvételével. Imádom a csengőhangom, a mostani kedvenc számom. Skillet... Haha, ez végképp nem megy a stílusomhoz. De azt hiszem ennél csak a Barbie Girl lenne meghökkentőbb. A'sszem, ha az lenne a csengőhangom, villám gyorsasággal kapnám fel a mobilt, nehogy valaki meghallja a zsebemből kiáramló zenét.

Végül még is a kezembe vettem a zenélő kis kütyüt. Rejtett szám. Basszameg, ez a főnök! Őt nem várathatom!

- Igen? - kaptam fel gyorsan.

- Mi tartott ennyi ideig, te szerencsétlen? - igen, ő volt, és úgy morgott rám, mint eddig egyszer sem.

- Akadt egy kis gond. De megoldottam! Damien mindent megold! - válaszoltam.

- Ajánlom is - aztán kicsit megenyhült a hangja. - Damien. Te vagy a legjobb emberem. Viszont ha te ilyen nemtörődöm és gyerekes vagy, mit várjak a többiektől?

- Sajnálom, nem fog többet előfordulni. A munka az első - hajtottam le a fejem, és a hangerőből is visszavettem.

- Ez a beszéd! Remélem már úton vannak a képek!

- Persze, odaadtam a főnök stri... másik emberének, ahogy a főnök mondta, hogy csináljam.

- Jó.

- Meg szabad kérdeznem, hogy mit akar uraságod azokkal a képekkel?

- Nem.

Azzal a tömör válasszal egyetemben ki is nyomta a telefont. Kedved jelleme van a főnöknek, mi tagadás. Többször találkoztam vele már élőben is, mióta Németországra jöttem. Állandóan utazok, országról országra, attól függ, hol nem köröznek még. Vicceltem! Igazából sehol sem köröznek. Sose kaptak rajta, vagy el. Nem túlzás ha azt mondom, de baromi jó vagyok! Csak ideküldött az előző főnököm, azt mondta, mesélt rólam ennek a német górénak, és lehetőséget lát bennem. De mire, basszus? Arra, hogy tinédzser prostik képeit lopjam el egy-egy negyvenes pasastól? Nyugi Damien. Amíg pénzt kapsz a melóért, és nem kapnak el a zsaruk, nincs miért morgolódni. Nagyobb karrierrt akarok! Maffiafőnököket fejbe puffantani, politikusokat zsarolni, rendőrőrsöket felrobbantani, úgy, hogy soha sem kapnak el! Szép álmok ezek. Egyszer majd megvalósítom őket.

Most viszont szépen hazaértem. Belépek a lakásba, és már is egy hófehér cica rohan felém. Leguggolok hozzá, hogy megsimogassam a fejét.

- Hiányoztam, Lucy? Ugye hiányoztam? Tudom hogy hiányoztam, ici-pici édi kiscicám!

Nem vagyok normális. De tényleg. Egy macskának gügyögök idétlenül mosolyogva, miközben az nyávog hozzám, mintha válaszolna. Kit érdekel? Egyedül lakok. A cicával. Ameddig őt nem zavarja, hogy hülye vagyok, addig másnak sem kell róla tudnia. Külsőre tök ép vagyok. Oké... Viszonylag.

Felállok, és beljebb sétálok a házban. Lucy a nyomomban van. Bemegyek a hálószobámba, a tázskát ledobom az ágyra, és leülök mellé. Kiszedem a pisztolyom, amit szépen elzárok az éjjeliszekrényem fiókjába, aztán előveszem a kendőt és az indet is. Sóhajtok egyet, amint a fehér ruhadarabra nézek.

- Többet ezt se veszem fel. Lucy, ma is tábortüzet rakunk az udvaron! - mosolygok a macskára.

Az, mintha értené, válaszképp nyávog egyet. Akkor ezt megbeszéltük. Az inget begyűröm az ágy alá, (csak ott ne hagyjam!) a kendőt pedig elviszem a fürdőbe. Engedek vizet a mosdókagylóba, öntök bele öblítőt és mosóport, aztán beleteszem a rongyot is, és ott kavargatom egy ideig. Nem a legjobb módszer a mosásra, de ez van. Egy kendő miatt csak nem nyomom be a mosógépet! Otthagyom a kagylóban, had ázzon, aztán kisétálok a nappaliba, ledobom magam a tévé elé, és keresek valami vicces műsort. Itt miért német minden adó? Ja, mert Németországban vagyok. Jó, pillanatnyi emlékezetkiesés, megesik. Na, bakis videók, jók lesznek azok. Azok viccesek. Szeretem a vicceket.

De vajon még is, mit akart a főnök azokkal a képekkel? És miért kell négy különböző ember a szállításukra? Ezek csak aktfotók pár tini prostiról... Nem értem...

Végül a tévé előtt aludtam el.

Örültem, hogy megemlítettem neki a mosolygós dolgot. Azóta le se lehet vakarni a szép kis pofijáról. Mondjuk akkor meghökkent, mikor elmondtam, hogy Gabi a becenevem.

Próba szerencse módon megkérdeztem, hogy lenne-e kedve még találkozni. Mikor időpontot kért, én pofátlanul rávágtam a mát. Végül a másnapban egyeztünk meg.

Már épp tövig nyomtam volna a gázt apám Suzukijában. Kíváncsi voltam, mennyit bír. De annál kíváncsibb voltam, mi volt a mellettem lévő ülésben, úgyhogy csak lassan indultam el. Aztán nem bírtam a kíváncsiságommal, odanyúltam. Valami papír vékonyságú valami. Felkapcsoltam a villanyt a kocsiban. Fényképek. Meztelen tinilányok fényképei. Karl… és még azt hittem, konzervatív meg szentfazék, mégis ilyen dolgokaon élvezkedik. Pfujj. Inkább vissza is dobtam, lekapcsoltam a lámpát,, majd kinyitottam az ablakot, hadd jöjjön be a friss levegő.

-          Gabi!  - hallottam meg.

A visszapillantóba nézve láttam is a személyt, aki a nevemet kiáltozta. Damien volt az. Azonnal megálltam. Egy ideig fújtatott. Láttam, ő sem szeretett futni túlságosan.

-          Hiányoztam?

-          Nem, csak az ülésen hagytam valamit.

A mellettem lévő ülésen csak a fényképek voltak. Szóval… nem Karlé? Kicsit megrendített. Megfogtam az adag képet, majd tömény undorral az arcomon odaadtam neki.

-          Csak nem ezeket keresed?

-          De igen. De… nem úgy van, ahogy gondolod!

-          Képzelem. – fordultam vissza a volánhoz.

-          A képek nem az enyémek! Tudom, nem ismerjük egymást semennyire, de higgy nekem!

Itt az ész semmit sem ér. Csak a szív dönthet. Szeretnék-e hinni neki vagy sem?

-          Rendben, hiszek neked. De tudod mit? Holnap délután három körül találkozunk itt a fagyizónál?

-          A Bohnenfieldre gondolsz? Azt már pár éve bezárták.

-          Várható volt. Egyszer minden jó dolog véget ér. – gondolkodtam el.

Egyszer egy kislány megkérdezte tőlem, hogy szerintem mi számít jónak és mi számít rossznak. Nem tudtam felelni. Most azt mondanám, hogy ami múlandó, az jó, míg az örök az rossz. Érdekes, hogy az emberek a véget egy rossz dolognak fogják fel.

-          És egy kávéhoz mit szólnál?

-          Jó, csak ne a SauCaféba. Úgy néz ki, mint egy disznóól.

A fiú bólogatott, nekem meg örült a májam. Egészen addig, míg Karl föl nem hívott. Csak ő csengett E-Nominéval.

-          Akkor holnap. – búcsúzott el tőlem a szőke.

Én fölvettem azt az átkozott készüléket.

-          Mondjad, Karl.

-          Figyelj, Gabi. – kezdte tök fölöslegesen, tudja, hogy sose figyelek oda arra, amit mond, még ha a lelkemre köti, akkor sem – Mikor érsz haza?

-          Negyed óra múlva. Mert?

-          El kellett mennem hazulról, megfejnéd, és megetetnéd Kirát?

-          Jajj már!

-          Örülj, hogy a trágyát nem neked kell kitakarítani.

-          Hurrá. Na cső.

Azzal letettem. Kira a tehenünk volt. Szerettem a friss tejet, csak megfejni nem szerettem a bocikát. Még jó, hogy ma nem ért rá Dami drága. Nem kétperces munka megfejni egy tehenet. Inkább lassabban vezettem, hogy később kelljen az ól közelébe mennem.

Nem pont erre a kérdésre számítottam, ezért akaratlanul is egy halvány mosoly kúszott az ajkaimra.

- Miért akarod, hogy mosolyogjak?

- Csak.

Tömör válasz volt. Nem is vártam tőle mást. Vártam? Mintha annyira ismerném. Alig három perce találkoztunk először, most még is azt hiszem, számítottam valami ilyesmi válaszra.

- Sokat szoktam mosolyogni - mondtam egyszer csak.

Nem is tudom, miért jelentettem ki. Fél szemmel rá pillantottam, és, mint azt gondoltam, elmosolyodott ő is. Persze közben nem nézett felém. Biztos nem akart még egy olyan incidenst, mint az iménti.

- Amúgy... én Damien vagyok - szólalok meg ismét. Sokat dumálok, na! - És benned kit tisztelhetek?

- Gabi.

- Gabi? Ez az igazi neved?

- Nem. De mindenki Gabinak hív.

Sejthettem volna. Igaz, hogy német, csak nem lehet ilyen hülye neve. Ismertem még anno egy magyar csajt Amerikában, azt hívták Gabinak.

Hamarosan meg is érkeztünk az általam megadott címre. Egy kisebb hotelt mondtam. Az én lakásom pár utcával arrébb van, de most e mellett a hotel mellett kell hagynom a főnök fényképeit. Azt hiszem... Aztán majd értejön valami strici, akit az öreg bérelt fel, mint engem, hogy vegye át a képeket, vigye egy másik helyre, ahol egy másik fazon veszi át őket, majd vigye egy harmadik helyre, ahonnan a főnök egyik prostija szállítja az "árut". Bár nem értem, minek ez a sok cécó pár tinilány képéért. Én személy szerint egy Gabiról készült meztelenfotóért többet adnék... Vagy is... Á, mind egy, felejtsétek el!

Leparkolt a hotel mellett.

- Nos, kösz a fuvart - mosolyodtam el.

- Nincs mit. Ez a legkevesebb.

Épp készültem kiszállni az autóból, amikor ismét megszólalt.

- H-Hé! - odafordultam felé. - Még összefuthatnánk valamikor.

Megint elvigyorodott. Mint azt már megjegyeztem, felettébb jól állt neki ez az arckifejezés... Megvontam a vállam.

- Felőlem.

- Mondjuk még ma?

- Ma? - felvontam az egyik szemöldököm. Te se cicázol, öregem! - Nos ma még elég sok dolgom lesz. De holnap jó.

- Akkor holnap.

- Engem többnyire itt, ennél a hotelnél magtalálsz - hazudtam, eddig sose jártam erre. Mostantól fogok, na. - De most sietnem kell.

Bólintott, majd én is kiszálltam a kocsiból.

- Na, szia!

- Csá! - köszönt ő is.

Hátat fordítok a kocsinak, és elsétálok. Út közben előszedem a képeket a zsebemből. Meg is vannak, egy, kettő... Kettő? Nem több volt? Biztos kiestek a kocsiban! Villám gyorsasággal fordulok vissza a Suzuki felé, aminek le se állt a motorja, és épp most megy vissza az útra. Rohanni kezdek felé, de már késő, elindult. Nem, nem adhatom fel most! Ledobom a hátizsákom az út mellé, ami kicseszettül kockázatos, de nem érdekel, el kezdek futni a kocsi után.

- Gabi! - ordibálok a távolodó jármű felé. - A jó életet már, Gabii!

Hála a gyorsaságomnak, távolság elkezd csökkenni, de még mindig nem eléggé. Kalimpálok a kezeimmel, és ordítok, ahogy a torkomon kifér. Remélem meghallja, mert ha nem, én meghalok. Nem most, később. Lassú halálom lesz. Talán ki is kötöz a főnök. Aztán hívja az embereit, hogy kínozzanak meg. Kössz, én ebből nem kérek! Még jobban belehúzok a futásba, hogy elérjem a kocsit, persze semmi esélyem, de nem állok meg, és a kalimpálást meg ordibálást sem hagyom abba. Remélem Gabi megkönyörül rajtam és észreveszi, ahogyan rohanok utána, mint egy hülyegyerek.

Szép! Már megint futok egy srác után!

-          Na, légyszi már, Karl! – kérleltem nevelőapámat – Hadd vigyem el a kocsidat!

-          Még egy hónapja sincs meg a jogsid. Az első fára felkenődnél.

Aha, persze. A vizsgáztató tanárom el mert mellettem aludni, és nem lett semmi baj. De az észérvek ezen a nácin nem használnak. Ennyire ismerem. Viszont tudom a gyengéjét.

-          Ígérem, vigyáznék rá! – bújtam hozzá, mint egy kismacska.

-          H-hé Gabi! – lepődött meg.

Szexuálisan annyira konzervatív, mint a nagyim. Rögtön sokkot kap, ha egy fiatal fiú kikezd vele. Fiatal… 19 vagyok. De néztek már többnek. Karllal szemben nekem erőteljes vonásaim, idősítő, szürés szemeim voltak, amellett gyakran lejártam edzőterembe. Most is oda mentem volna, de tömegközlekedéssel nem értem volna oda a megbeszélt időpontban.

Szóval annyira zavarba hoztam, hogy simán kikaptam a zsebéből a slusszkulcsot.

-          Kösz! – aztán gyorsan elhúztam, mielőtt magához tért volna.

Két tekintetben hasonlítottam a nőkre: egyszerre többfelé is képes voltam figyelni, és vonzottak a férfiak. De a nők többsége sem hagyott hidegen.

Másfél órás kemény edzés után hazavittem egy haveromat, majd hazafelé tartottam. A tag valami sötét részén lakott a városnak. Olyan sok, és kicsi utca volt, hogy eltévedtem. De hát mire való a GPS? Karl a kesztyűtartóban tartja… vagy nem. Ja, múltkor a hátsó ülésre rakta. Hátra pillantottam vezetés közben. Láttam, az eszköz lecsúszott. Utána nyúltam.

Megvolt! De… basszus! Egy gyerek! Gyorsan! Fék! Kormány elhúz! Huh. Ez meleg volt. Kis híján elütöttem. Ezt a manővert többet nem ismétlem meg. De azért lehet, hogy elsodortam a kölyköt.

Miután megállt a kocsi, kiszálltam, hogy megnézzem, jól volt-e a srác.

Aztakurva! Idősebb, mint amilyennek gondoltam. Távolról kisiskolásnak néztem a maga 160 körüli magasságával. De most, hogy megnéztem, már gimnáziumi elsős-másodikos körül lehet. De hihetetlenül aranyos arca van, rohadna meg. Hű, mérges a drága. De még ez is jól áll neki.

Annyira belefeledkeztem a bámulásába, hogy kis késéssel kérdeztem csak meg tőle:

-          Jól vagy? – tudom, nem kellett volna még ki is nevetnem az aranyos gúnyt az arcán, mert jogos volt, de mit tegyek?

-          Nem.

Kis híján el is röhögtem magam. De inkább fölsegítettem.

-          Kössz. Bár nem hiszem hogy meg kéne köszönnöm, hisz miattad kötöttem ki a földön – morogta.

És igaza is volt, de erről nem fogok ódákat zengeni. Majd ha jól megkeféltem. Még az a két szép szeme sem ér fel egy alapos dugással.

-          Én is örvendek a szerencsének. – mondom, hogy azért ne álljak ott, mint egy kuka, de ne is ismerjem el, hogy igaza volt.

Azért mit ne mondjak, ő is alaposan megnézett magának. Én persze meg nem említettem, nehogy zavarában ne legeltesse annyit rajtam a szemét annyit, mint tervezte.

-          Ja, én is.

Oké, elég volt a morcos szőkéből, nevettessük meg egy kicsit valamivel. De mivel?

-          Mondd csak, mióta van neked jogosítványod? Hol osztogatják?

-          Ott, abban a sikátorban - mutattam el egy irányba. - Elég olcsón adják, én fél fej káposztáért megkaptam.

Valamit veszített itt a morcosságából. Alakul ez.

-           Ennek örülök, akkor mindjárt megyek, és kérek egyet én is.

-          Tedd azt. – mondtam, aztán csak úgy magam elé mondtam, mikor már elindult a josijáért - A gyalogos a legrosszabb állatfaj az utcán.

Hoppá. Visszafordult. Lehet, hallotta, mit mondtam. Próbáltam meggyőzően vigyorogni.

-          Parancsolsz?

-          Áh, nem, csak javasoltam, hogy menj oda, mert ennél olcsóbban sehol nem kapsz jogsit. Eszem ágában sem lett volna neked parancsolgatni. – pedig de.

-          Nem úgy értettem. Mi van a gyalogosokkal?

-          Mindig a legrosszabbkor vannak a legrosszabb helyen. Például ki gondolná, hogy egy ilyen kihalt utca járdájáról egyszercsak előugrik egy fiatal gimnazista?

-          Épp erre volt dolgom. Bocs, hogy élek. – ment volna, de én még utána ordibáltam.

-          Hé! Ha gondolod, elviszlek. Adj meg valami hozzátok közeli címet.

Tudtam, ha a lakáscímét kérdezném, nem mondaná meg. Én se mondanám meg neki. Még.

-          Kösz. – szállt be mellém az anyósülésbe, majd bediktált valami címet.

Ismertem azt a környéket, úgyhogy miután kiértünk a főútra, már magam is eltaláltam oda. Kis koromban mindig arra járt egy vándorcirkusz tavasz elején. Mindig kijártunk oda a haverommal.

-          Mit kell neked mondanom, hogy elmosolyodj? – néztem rá féloldalasan, hogy azért az előttem haladó forgalmat is lássam.

Egy halvány mosolyt erre megeresztett. Jó lett volna sokáig nézni, de egyrészt abbahagyta, másrészt zöldre váltott a lámpa.

Amerikából jöttem, híres mesterségem címere...

- Megvagy! - nyomtam a pisztolyom csövét az előttem álló tarkójához, miközben édesen mosolyogtam.

- H-Hé, figyu, b-beszéljük meg! - remegett a hangja, miközben óvatosan hátrafordult.

- Ne próbálkozz! - nevettem, és meghúztam a ravaszt.

...bé. Mint bérgyilkos. Lenéztem az élettelen testre. Persze, hogy meghalt. Mit vártatok? Nem vagyok jótevő kisangyal, hiába nézek ki úgy. Százhatvanöt centi körüli a magasságom, a hajam platinaszőke, a szemem pedig sötétkék. Vicces. Senki sem gondolná, hogy gyilkolok. Jó az imagem.

Kiveszek egy kendőt a zsebemből, és megtörlöm a pisztoly csövét, mert véres lett, aztán leveszem a hátamról a hátizsákot, magamról pedig az amúgy hófehér, most véres ingem. Előveszek a táskámból egy másik fölsőt, majd a használtat, a pisztolyt és a kendőt is belegyűröm. Tiszta sor. Rövidujjú póló és hátizsák. Olyan vagyok, mint az itteni diákok. Teljesen átlagos. Igaz, hogy tizenhét éves vagyok, kinézetre olyan, mint egy maximum nyolcadikos az itteni suliból. Itteni? Jó messze van az iskola. Per pillanat egy sikátorban vagyunk.

Na mind egy. Belerúgok egyet a hullába, majd tovább is állok. Út közben csörögni kezd a mobilom. Felveszem.

- Mondjad! - kiáltok bele.

- Mikor szoksz már le a mobilba való ordításról? - morog valaki a vonal túlsó végén.

- Hali, főnök! - vigyorgok, mint egy hülyegyerek.

- Kuss! - erre a kiáltásra kicsit arrébb tartottam a telefont a fülemtől.

- És miújság? - veszek vissza a hangerőből.

- Ezt én kérdezem. Kész van?

- Hát mit vár tőlem? - kérdezek vissza felháborodottan. - Alap, hogy kész van!

- Helyes. Nem csalódtam benned. Megvannak a fényképek?

- Fényképek?

Villámként csap belém a felismerés, meg is állok. Fényképek? Ja! Ja, a fényképek! Ú, basszameg...

- Azt ne mondd, hogy otthagytad?! - förmed rám a férfi.

- N-Nos é-én igazából neem hagytam ott, csak... csak...

- Otthagytad.

- Neeem! Csak...

- Csak?

- Megőrzésre a hullára bíztam. De tényleg csak megőrzésre! Már megyek is, és visszaveszem tőle, ha nagyságos úrnak ily nagy szüksége van rá!

- Idióta! - morog a főnök, és kinyomja a telefont.

Sóhajtok egyet, és elrakom a mobilt, aztán beletörődve sorsomba elkezdek visszafelé slattyogni a sikátorba. Megállok a holttest előtt, kiveszek egy gumikesztyűt a hátizsákomból, ráhúzom a kezembe, majd matatni kezdek a férfi zsebeiben. Meg is találom a tárcáját. Valóban, ahogy a főnök mondta, tele van tinédzser lányok képeivel. Füttyentek egyet. Ejha, nem semmi húsok ezek! Már értem, miért ilyen fontos ez az öregnek. Legyen mire rejszolni. Humoros a vén róka...

Elvigyorodok erre a gondolatra, majd szépen zsebrevágom a képeket, a pénztárcát pedig visszarakom a hulla zsebébe, pontosan úgy, ahogyan volt, mielőtt én elvettem. Leveszem a gumikesztyűt, és elindulok visszafelé. Megint. Hamarosan kiérek a főútra. Mármint... Hehe... Főút. Ez itt nem Amerika. Ez Németország, annak is egy eldugott része. Egy kis porfészek... Legalább is az én szememben az. Itt többnyire csak keskeny utak vannak, feltéve ha le vannak betonozva. A házak vagy nagyon kicsik, vagy lakótelepek, amikhez hozzátartozik az elmaradhatatlan sikátor-élmény. Bevallom, ez többnyire kapóra jön, mint például a mostani megbízásomnál. Ennek ellenére viszont utálom ezt az országot, akárcsak a lakóit. Remélem nem kell sokáig ittmaradnom, mert ha igen, akkor én...

- A jó élet! - szépen seggre huppantam.

Épp az imént száguldott el pár miliméterre előttem egy piros, SX4-es Suzuki. Nekem is sok eszem van, hogy ilyesmire figyelek, mikor majdnem elgázolnak! Jó, hogy nem ütött el! Mi van ennek az agya helyén? Káposzta?!

Nagy mérgelődésem ellenére a kocsi szépen lelassít, majd megáll. Egy srác száll ki belőle, és felém néz. Mit bámulsz, egyelekmeg? Gyere és segíts!

Közelebb jön hozzám, aztán egy darabig nézeget.

- Jól vagy? - kérdi vigyorogva.

- Nem.

Odanyújtja a kezét, és felsegít a földről. Na végre!

- Kössz. Bár nem hiszem hogy meg kéne köszönnöm, hisz miattad kötöttem ki a földön - morgok egy darabig.

- Én is örvendek a szerencsének - még mindig vigyorog.

Jobban szemügyre veszem. Hozzám képest körülbelül egy fejjel magasabb, amiért átkozom is anyámat, mert mindig ezért cikiztek az idősebbek. Barna haja, és szürkéskék szemei vannak. Arcán még mindig ott ül az a vigyor, de meg kell mondjam, jól áll neki... N-na jó! Visszatérve rá... Hosszúujjú, testhezálló pólót visel, ami engedi látni az izmait. Kidolgozott krapek, az egyszer biztos! Kíváncsi lennék, most is edzőteremből jön-e...

- Ja, én is - mondom kis fáziskéséssel.

Felkapom a hátizsákomat a földről. Kellemetlen lenne, ha esetleg kiesik belőle valami. Mondjuk a pisztolyom...

- Mondd csak, mióta van neked jogosítványod? Hol osztogatják? - kérdem aztán, szúrós pillantással.

- Ott, abban a sikátorban - mutat el egy irányba. - Elég olcsón adják, én fél fej káposztáért megkaptam.

- Ennek örülök, akkor mindjárt megyek, és kérek egyet én is.

Legalább a poént érti. Vagyis... H-hát nagyon remélem, hogy poén, és nem tapintottam rá a lényegre.

- Tedd azt. A gyalogos a legrosszabb állatfaj az utcán.

Szemöldökfelvonva nézek rá, és ő most is, mint eddig, ugyan úgy vigyorog. Ha most azonnal nem törli le ezt az arckifejezést a képéről, akkor én... Akkor mi? Ajj, Damien, nyugodj már le, te nem vagy ilyen. Dehát érthető, nem?! Majdnem elgázolt! Mikor volt az már? Csak indokot keresek.

- Parancsolsz? - kérdem aztán.